BIBÓ RECEPCIÓJA A KÖZBESZÉDBEN A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN

E tanulmány tárgya: azok a publicisztikai írások, amelyek a rendszerváltás óta Bibóról születtek, valamint szélesebb értelemben véve mindazok a szövegek, amelyek Bibót értékelve, méltatva, nagy ritkán bírálva formálják a közbeszédet. A szerző munkásságának tudományos értelmezését végző textusokra vizsgálódásaim nem terjednek ki. Ez annyiban egybecseng Bibó önképével, amennyiben ő is elsősorban azt ambicionálta, hogy közíróként vegyen részt a polisz ügyeinek formálásában, és tudósi énjét szándékosan háttérbe szorította.

Bibó István halála (1979) óta több, mint egy negyedszázad telt el. Az azóta eltelt idő alatt hazánkban végbement az államszocializmus eróziója, ezután bekövetkezett a rendszerváltás, majd végbement az új rendszer: a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia konszolidációja. Mind időben, mind pedig a jelen történeti korszak jellegét tekintve megteremtődött az a distancia, amely nemcsak az életmű, hanem fogadtatásának tudományos elemzéséhez is szükséges. 

Az alábbiakban előbb bizonyos módszertani előfeltevéseket próbálok meg tisztázni (I.), majd Bibó harmadikutasságának recepcióját vizsgálom meg két vetületben: a rendszerváltás értelmezésében (II.) és az ún. "zsidókérdésben" (III.).

I.

Ez az írás - a recepciótörténet műfaji sajátságaiból adódóan - elsősorban nem a szerzőről, hanem olvasóiról szól, pontosabban arról a történelmi-társadalmi kontextusról, amelyben a Bibó szövegei és interpretátorainak textusai közötti kommunikáció zajlik, és amelyet ugyanakkor át, - meg átszőnek azok a diskurzusok, amelyekbe bekapcsolódnak. 

Bibó recepciójának vizsgálata során mindenekelőtt tekintettel kell lennünk arra, hogy ez a folyamat kényszerűségből, a szerző politikai üldöztetése miatt több évtizeden keresztül megszakadt. Nézetei akkor és ott, amikor Bibó szerette volna, nem találhattak befogadásra, így vitára, egyet nem értésre sem. Az ő esetében tehát egy utólag teremtett hagyományról van szó, amelynek éppen a szerző általi átadásában következett be törés.

Bizonyára ez a fő oka annak, hogy a szerző tagadása - néhány kivételtől eltekintve [1] - Bibó esetében alig-alig figyelhető meg. Ha azonban valakit nem tagadnak eléggé, akkor nem is hat eléggé, akkor nem eléggé meghatározó, nem késztet állásfoglalásra a "változtasd meg élted!" értelmében. Vannak megkerülhetetlen szerzők, de Bibó ma nem tartozik közéjük. Ha nem így lenne, nem lenne Bibó-felejtés - persze, ezzel elsősorban nem őt, hanem olvasóit jellemeztük, elvégre recepciót vizsgálunk, tehát egy dialogikus folyamatot, és nem puszta hatástörténeti elemzést végzünk [2] .

A fő problémára, az amnéziára két kézenfekvő magyarázat kínálkozik. Az egyik szerint a felejtés csak látszólagos, hiszen a hálátlan és feledékeny publikum hibáztatása visszatérő motívum nemcsak Bibó, hanem más idolok kultuszában is. A zseni - jelen esetben a közmondásosan "erkölcsi zseniként" emlegetett Bibó - kivételes személyiség, aki értelemszerűen felülmúlja a középszerű, ill. gyenge kvalitású kortársait és az utókort is. A közönség nem is bizonyulhat méltó tanítványnak, mert az már túl közel hozná a piedesztálon levő személyhez. Ez az okfejtés annyiban hibás, hogy a Bibó-kultusz méretei jócskán elmaradnak attól, ami a magyar történelem hasonló, elbukott hősi figuráit, tragikus sorsú forradalmár alakjait (Petőfi, Rákóczi) övezi [3] , de attól is, amely Kádár János temetését, ill. Horthy Miklós újratemetését kísérte. Valódi felejtéssel állunk szemben tehát, nemcsak annak látszatával.

Egy másik okoskodás is elképzelhető: ha egy történelmi személyiség ennyire alulreprezentált a szimbolikus politikában - anélkül, hogy szakrális ikonból hivatalosan kegyvesztetté vagy démonizált antihőssé vált volna - , azt a lehetőséget is meg kell vizsgálnunk, hogy irrelevánssá vált, amit szimbolizál. Azaz: nem ellentétes azokkal a domináns jelentésekkel és kognitív sémákkal, amelyek értelmet kölcsönöznek a politikai mezőben lejátszódó folyamatoknak (hiszen akkor nem lenne hallgatás!), hanem egyszerűen se pro, se kontra nem mond semmit. Ez az érvelés is azért sántít, mert a mértéket téveszti el, csak ez nem lebecsüli, hanem eltúlozza a Bibót övező hallgatást. Az ugyanis nem akkora mérvű, hogy valóban süket csönddé nőjön. Ironikus módon a Bibóról szóló írások tekintélyes része éppen az amnézia okait boncolgatja, és éppen ezzel tartja életben emlékét. Ergo: megzavart emlékezetről van szó, nem szimpla feledékenységről.

A mindennapi társalgásban a Bibóról való beszédet a zavart, szégyenkező elhallgatás, a legyintés, a sajnálkozás, az elnéző mosoly, a sóhajtás gesztusai kísérik. Mintha a bibói mondanivaló átlósan viszonyulna a forgalomban levő narratívákhoz, és ezzel keresztbe is feküdne az olvasók torkán. Bibó maga is átlósan kívánt elhelyezkedni kora nagy alternatíváihoz és kérdésfeltevéseihez képest [4] - de ő nem akart emészthetetlenné válni. Nagyon is hatni akart, és nem csak három évig élni politikai értelemben, hogy halála után szobrát betemesse a hó [5] . Ő maga választotta azt a magatartást, amely úgy kívánja megszólítani embertársait, hogy közben tudatosan elbeszél fölöttük. Ha recipiálni akarjuk őt, így kell hallgatnunk őt. Olyan beszélgetőpartnerként, aki mellettünk ül, de közben szelíd fölénnyel tekint ránk. Már egyes kortársait is zavarba hozta ezzel [6] . Mégis, ha figyelni akarunk rá, így kell fogadnunk üzenetét.

Bibó azért beszélt így, mert ő a közvetítő szerepében lépett a porondra [7] . Nem egyszerűen a saját álláspontját hangoztatta, hanem másokét igyekezett egyeztetni. Mediátor volt, tehát olyan konfliktusokban működött moderátorként, amelyekben a felek kommunikálni se hajlandók egymással. Dichotomizáló diskurzusokban [8] kirekesztő helyett inkluzív nyelvet igyekezett használni. Ha Koselleck paradigmáját [9] próbáljuk alkalmazni, azt is mondhatnánk, hogy aszimmetrikus fogalmak által dominált beszédmódokat próbált szimmetrikusba átfordítani. De úgy is fogalmazhatunk, hogy ilyenkor a habermasi kommunikatív racionalitás szellemében uralommentes kommunikációra törekedett [10] . Tévedés lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy hivatásos békítő volt, aki mindig, mindenben kompromisszumra tört, és az arany középutat kereste. A Bibó-kultusz másik változatát éppen a meg nem alkuvó, forradalmár hős adorálása képezi, aki zsidómentőként előbb a Horthy-rendszerrel fordult szembe, aztán 1956-ban a sztálinista diktatúrával, végül a Kádár-rendszerrel sem kötött különalkut, és - ne feledjük, mert ez is ebbe a vonulatba tartozik! - közíróként a kiegyezésnek is ellenfele volt. Ilyenkor nem uralommentesen, hanem uralomellenesen beszélt. 

Bibó megértése - és az, hogy vele kapcsolatban ki melyik "értelmező közösségbe" [11] tartozik - jórészt ezen áll vagy bukik. Ha a zsarnokság, illetve a személyes uralom ellen meg nem alkudva küzdő Bibót keressük ott, ahol a másik énje, a "rendhagyó egyesítő" van, elvétjük a célt, és félremagyarázzuk a szerzőt. De ugyanebbe a hibába esünk akkor is, ha középen akarunk állni akkor is, amikor nem lehet, mondvacsinált szimmetriát próbálunk megteremteni - és eközben Bibóra hivatkozunk, aki pedig óva intett attól, hogy összeegyeztethetetlen dolgokat próbáljunk összeegyeztetni. Mindkét esetben azt a Bibót felejtjük el leginkább, amelyik hol harcolva, hol békére törve a több és nagyobb szabadságot kereste - hol középen, hol pedig másutt.

Az olvasónak ezek a szentenciák túl kategorikusnak tűnhetnek. Úgy is érezheti: inkább egy írásmű elejére valók, mint a végére. Mégis helyesebbnek érzem, ha rögtön az elején magam is tisztázom ama szempontokat, amelyek az alább elemzendő szövegekhez való viszonyomat meghatározzák.

II.

 Csak azt felejthetjük el, amit valaha tudtunk. Bibó elfelejtésének előtörténete: a Bibóról való tudás története. Mivel a tudás csak az értelemadás és az értelemtulajdonítás meghatározott keretei között lehetséges, rekonstruálnunk kell azt az állapotot, amikor még "értettük" Bibót, és végigkísérni azt az értelemvesztési folyamatot, amelynek során az életművet egyre kevésbé és kevésbé tudjuk felhasználni problémáink megoldására.

 A rendszerváltás különböző módozatai, vagyis a forradalom és a megegyezés: két olyan téma, amivel Bibó alakja közbeszédünkben igen gyakran összekapcsolódik. 1989 óta azonban másképpen, másmilyen kontextusokban kapcsolódnak össze, mint azt megelőzően, és ez az, ami ebben az összefüggésben nehezíti a bibói örökség feldolgozását. Röviden: előtte alkalmazható volt, ma nem az, és ha erőltetjük, abból zavar keletkezik. Vegyük sorra a diszkrepanciákat.

 Onnan kell kiindulnunk, hogy Bibó a róla készült emlékkönyv és 1989 között nem rendszerváltóként, hanem a koalíciós időszak politikai teoretikusaként számított a demokratikus ellenzék kitüntetett vonatkoztatási pontjának. A fő cél ekkor: a monolitikus berendezkedés helyett a megszorított többpártrendszer, a totálisan diktatórikus forradalomnak a határolt és tervezett forradalom platformjára "visszametszése", a külpolitika terén pedig az ország finlandizálása volt, ami összhangban állt az akkortájt mintaadó lengyel Szolidaritás programjával, és az 1987-es Társadalmi szerződésben is kifejezésre jutott. Ebben az összefüggésben és a Bibó-olvasatok története szempontjából valóban szimptomatikus, hogy a szerzőről 1989-ben született a legtöbb publicisztikai írás, vagyis abban az évben, amelynek csak a novemberében, a négyigenes népszavazáson (és nem a kerekasztal-tárgyalásokon!) dőlt el végérvényesen, hogy hazánkban a szocializmus teljes mértékben leváltásra kerül. 

Az alaphelyzet: egy kompetitív gazdaság és politika, egy teljes spektrumú pluralizmus kontextusában kell a magunk számára lefordítani egy olyan szerző üzeneteit, aki a korlátozott pluralizmus teoretikusa volt, és akinél a valós versenyhelyzetet a közvetítő politikai terapeuta szerepköre, módszertanilag pedig a dialektika egyik - igaz, nem hegeli-marxi - változata, az ún. szinopszis [12] játszotta. Bibó a forradalmakat követő predemokratikus-prodemokratikus (tehát: kényszerűségből még nem igazán demokratikus!) átmenet specialistája volt. Egy tranzitológus, egy politikai krizeológus műveit kell adaptálnunk egy befejezett rendszerváltás körülményei között. Ez az első diszkrepancia, amelyet ugyanakkor csökkent az a tény, hogy az 1945-ös fordulathoz hasonlóan ezt a rendszerváltást sem a lakosság tömeges aktivitása váltotta ki.

Éppen ez a második diszkrepancia forrása, ami Bibó befogadásának másik, lehetséges forgatókönyvét akadályozza a megvalósulásban, ui. csökkenti a hőskultuszra való fogadókészséget. Pedig Bibó személyének heroizálása kézenfekvő, hiszen forradalmár volt, aki egyedül állt helyt 1956 november 4-én hajnalban, amikor minisztertársai már mind elmenekültek, majd a magyar értelmiségi elitből szintén egyedüliként tagadta meg, hogy különalkut kössön a Kádár-rendszerrel. Egyetlenegy dolog van, ami ebben a múltelsajátítási folyamatban logikai ellentmondást képez: egy olyan rendszer igyekszik hősként ünnepelni Bibót, a forradalmárt - és általában véve 1956-ot -, amely nem forradalommal, hanem az előző rezsim elitjével való megegyezés révén váltotta le a korábbi önkényuralmi szisztémát. (Ez az a tényező, amely az 1989 utáni Bibó-kultuszt az 1867 utáni Petőfi, Kossuth, - illetve Rákóczi-kultusszal teszi hasonlóvá.) A logikai ellentmondást csak tovább erősíti kimondatlansága, vagyis az a tény, hogy nem artikulálódik a kánont megkérdőjelező kritikákban - a Bibó "naivitását" változatlanul felhánytorgató, politikai természetű bírálatok 1945-48 közötti, és nem 1956-os szereplésére vonatkoznak.

Természetesen minden működő, konszolidált polgári társadalom ünnepeit, emblémáit, szimbólumait nagymértékben elhitelteleníti az a tény, hogy a politikai közösség eredetmítosza csaknem mindenütt forradalom, alapító atyái forradalmárok, akik heroizmusával a megállapodott, nyárspolgári, kalmárszellemű jelen szükségképpen ellentétben áll. Egy olyan országban, ahol szinte csak bukott forradalmak voltak, a sikeres, prosperáló időszakok viszont tekintélyuralmi rezsimekhez kötődtek, még nehezebb a demokratikus politikai kultúra és szocializáció, profánabbul fogalmazva: szinte lehetetlen a demokratákat győztes, követhető karriermintákat nyújtó figurákként ábrázolni - és nem tragikus sorsú "morális zsenikként", vagyis: loserekként.

Dolgunkat tovább nehezíti a harmadik diszkrepancia, mégpedig az, hogy az 1989-es rendszerváltás a gazdaságban pontosan a bibói ideológiával ellentétes irányt vett. Következetes Bibó-kultuszt csak egy, az államszocializmus és a kapitalizmus közti harmadik utat megtestesítő önigazgató, demokratikus szocialista berendezkedés lehetne képes megvalósítani. A nagy magántulajdon visszaállítása, a multinacionális vállalatok térhódítása mellett kiépülő globális piacgazdaság körülményei között ez azonban nem lehetséges. 

A negyedik diszkrepancia tetőzi be az előzőket, egyben azt is megvilágítja, hogy miért volt az értelmezések terén 1989-et megelőzően logikai koherencia ott, ahol ma nincsen. Anno a forradalmár és a békítő, "a hajthatatlan és a megalkuvó" [13] Bibó imázsa összhangban volt, mert Bibó 1956-ban a harmadikutas, önigazgató szocialista forradalom egyik vezéralakja volt. Ő a megszorított többpártrendszer és a határolt, tervezett (antikapitalista!) forradalom 1945-48 közötti programját látta 1956-ban megvalósulni úgy, hogy azt nem idegen megszállás, hanem az éppen azzal szemben kirobbant spontán népfelkelés foganatosította és legitimálta volna. Ez pedig harmonizált a rendszerváltás előtti bibóizmus elképzeléseivel. Az ugyanis egy forradalom nélküli 1956-os szocializmus talajáról kívánta radikálisan megreformálni a fennálló rendszert, leváltásáról pedig álmodni se nagyon mert.

Vannak azonban bibóista elbeszélések a rendszerváltás után is. Előbb lássuk a "megegyezéses forradalom" narratívájának egyik ukrónikus változatát. Ezt először Kenedi János vetette fel 1991-ben [14] , majd Csizmadia Ervin 2004-ben. Eredetileg Kenedi kárhoztatta, hogy a rendszerváltás során "az SZDSZ nem volt hajlandó különbséget tenni a szociáldemokrata irányba tájékozódó MSZP és a maradék MSZMP között" [15] , és az 1957-es Bibót követve "differenciálni egyrészt azok között a szociológiai okok között, amelyek a szovjet típusú világrendszer bomlásához vezettek, másrészt azok között a szocialista, liberális, baloldali értékek között, amelyeket a felbomló társadalmak többsége magáénak vallott" [16] , mert "a demokratikus ellenzék számára akármilyen felháborító erkölcsi tény is volt a népi írók lakitelki szakítása, akármilyen terhes is volt a pártállam negyvenéves uralkodása,…fölül kellett volna sérelmeiken emelkedniük" [17] . Ebben az esetben Kenedi szerint nem is kerekasztal-tárgyalásokra került volna sor, hanem - bibói szellemben - alkotmányozó nemzetgyűlés összehívására [18] .

13 évvel később Csizmadia Ervin - Keneditől függetlenül - azt állította, hogy a Kenedi által hiányolt szövetség az 1994-es kormánykoalícióval részben létrejött. Csizmadia szerint ezután a "nemzeti közép" politikájával Medgyessy Péter, a Giddens-Blair-Schröder-féle "harmadik út" [19] híve próbálkozott azzal, hogy túllépjen a kerekasztal-tárgyalások "határolt forradalmán" a "megegyezéses forradalom" felé. Ez Csizmadia felfogásában a régi és az új establishment történelmi kompromisszumát jelentené, amelyben minden politikai erőnek (tehát nem csak a baloldalnak) részt kellene vennie [20] .

Kenedi Bibó egyik legmélyebb értője [21] , Csizmadia pedig a mindenkori magyar aktuálpolitika avatott krónikása, de mindkét levezetésben Bibóval előhozakodni: kissé "csizma az asztalon". Mindkét okoskodás kreatívan "adaptálja a bibóizmust", de figyelmen kívül hagyja, hogy Bibó a kapitalizmus és a szocializmus között is harmadik utat javasolt: az önigazgatást - amit a kerekasztal-tárgyalásokon az ellenzék (helyesen!) azért vetett el, mert az adott helyzetben csak a pártállam leváltását akadályozta volna, és a visszarendeződés, nem pedig a bibói szellemiség híveinek kínált volna fogódzót [22] . Mindenféle recepció során kikerülhetetlenül felvetődik a kérdés (még ha jókora adag idolátriát tartalmaz is): mit szólna a Nagy Ember, ha ma élne? Nos, bizonyosra vehetjük, hogy a multinacionális vállalatok uralmát se határolt, se megegyezéses politikai "forradalommal" vagy félforradalommal stb. árukapcsolva nem fogadná el, mert az 1956-os eszmények meghamisítását látná benne. Ezért az önigazgatás nélkül, a kapitalizmus visszaállításának elfogadása esetén koherens bibóista álláspont nem lehetséges. Ha nem akarunk logikai ellentmondásba keveredni, vagy az egyik, vagy a másik tézist el kell vetni. Vagyis: vagy ortodox módon ragaszkodni a kánonhoz, vagy elutasítani, mert különben nem manőverezhetjük ki magunkat a hamis (beszéd)helyzetből. Itt tehát hiába próbáljuk szimmetriába átváltani az aszimmetriát.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az ízlésterror vádját is vállalva muszáj osztályozni "autentikus" és "inautentikus" interpretációk között. Azok a Bibó-olvasatok, amelyek osztoznak a szerző antikapitalizmusában, valóban Bibót követik, és nem valaki mást, akkor is, ha álláspontjuk - a Bibóéval együtt! - máskülönben netán téves (ami jelen esetben, befogadástörténeti nézőpontunkból eredően, számunkra indifferens). Az egyik ilyen példa: Szelényi Iván harmadikutas koncepciója, amelyet sokáig képviselt a '90-es években, és amely a Márciusi Front és a Nemzeti Parasztpárt programjára, Erdei és Bibó elképzeléseire támaszkodva magyar mezőgazdaság tönkretételének megakadályozását, a kisbirtok megőrzését tűzte ki célul [23] , és amely egyébként is óvott a "nagy" privatizációtól - amely aztán végül mégis bekövetkezett, ad acta téve a Szelényi-féle szcenáriót. A másik példa a "bibóiánus" globalizációkritika és ökológiai szemlélet, amely akkor találkozik a szerző egykori intencióival, ha elutasítja a nagy magántulajdont [24] , és egy ma megvalósíthatatlan utópiát: a magántulajdon nagyjából egyenletes szétterítését preferálja, hiszen Bibó is itt vélte felfedezni a szerinte torz alternatívák közötti tertium daturt. Bibó hangja ezért itt be tud kapcsolódni a szimmetrikus diskurzusba, mert nemcsak uralommentesen, hanem uralomellenesen is szól.

III.

A másik téma: a zsidókérdés, ill. ezzel összefüggésben a népi-urbánus ellentét. Ha van igazi Bibó-felejtés és szelektív Bibó-emlékezet, akkor az itt, ebben a témakörben érhető tetten.

"Felvezetésként" hosszan idézek egy könyvrészletet Závada Pál: A fényképész utókora című regényéből. A jelenetben Dohányos László, a népi mozgalom vezéralakja a koalíciós időszakban vitára kel egy fiatal parasztpárti kollégájával, aki a népi írók körében előforduló antiszemita nézetekért való felelősséget feszegeti. Dohányos így reagál:

"Nem, kérlek, nem, kezdte rázni Dohányos a fejét, és összevonta szemöldökét, miközben leszögezte, hogy amivel fiatal kollégánk itt kísérletezik, az teljességgel téves és parttalan fogalomhasználat. Merthogy, húzta közelebb a székét, antiszemita nem az, aki nem szereti a zsidókat - és úgy látja, ezt még ebben a körben sem felesleges tisztázni - , hanem az, aki aktív és véleménybefolyásoló, sőt, azután cselekvő módon képviseli a vádat, miszerint a zsidóság világméretű összeesküvést sző. Aki miköztünk ilyennek volt mondható, mondta - és most viszonylag tágan értette azt a hajdani politikai nézetrokonságot, tehát ezt, hogy miköztünk - , ilyen elvétve fordult csak elő, és ha a fiatal kolléga még emlékszik, őtőlük már negyvenháromban megtörtént az elhatárolódás.

Valamelyikünk itt közbekérdezett volna, hogy László milyen elhatárolódásra gondol, de lepisszegtük, mert folytatódott a tipologizálás.

Ettől a fajtától világosan és határozottan külön kell választani azokat, és Dohányos egy sajátos kézmozdulattal meg is mutatta, hogyan, akikre szintén jellemző volt ugyan valamifajta zsidóellenes attitűd - okkal-joggal-e vagy sem, ezt most ő nem firtatná, hiszen hát azért volt olyan, emlékszünk, mindnyájan találkozhattunk ilyennel, akár mint falukutatási munkatárssal, de akár mint tehetséges fiatal irodalmárral. Hogy példának okáért mint nincstelen származásút kiheverhetetlen sérelmek érték ifjúkorában, mondjuk a zsidó polgári jómód, műveltség-nyelvtudás-ésatöbbi tapintatlan fitogtatása vagy a megalázó lekezelés folytán. Ám őszerinte ennél a típusnál ez csak afféle ez csak afféle zsigeri ellenérzület, inkább csupán bizonyos paraszti radikalizmusból kifolyólag alakult náluk így. És mert ez a népből jött - mondjuk, hogy - legkisebb fiú ellenségnek tekintett minden nagytőkét, hát persze, hogy a zsidó nagytőkét is. De! emelte fel az ujját. Soha, egy pillanatra sem azonosult a hitlerizmus zsidópolitikájának eszményeivel.

Nahát. Még csak nyilasnak se állt be, jegyezte meg félhangosan fiatal kollégánk, de László mint aki meg se hallotta, folytatta, úgyhogy a közbemorgás végét hallottuk csak, miszerint pedig akkor lőhetett is volna rájuk, de ő nem tette, milyen szép tőle.

A másik viszonyulás - amit, ha tetszik, ha nem, tárta szét a kezét miniszterünk, de bizony az egyetemes magyar közgondolkodás nem akármilyen elméi vetették fel, sőt, megkockáztatná, hogy még a legkitűnőbbek közül is páran -, az nem az alsóbb néposztályokból érkezettekre jellemző radikális-indulati, hanem sokkal inkább tisztán eszmei alapvetés volt. Hogy ugyanis az a páratlanul nagyméretű és nagytömegű zsidó asszimiláció - és ő aláhúzná, hogy e nézet szerint nem kevésbé a német beolvadás! -, amely nálunk végbement, az a magyar nemzet számára túlzott, nehezen megemészthető és egészségtelen jelenségeket okozó folyamat volt, vagyis ezek a gondolkodók mind a németség, mind a zsidóság fokozott térhódítását káros jelenségként ítélték meg." [25]  

A könyvből világosan kitűnik, hogy Dohányos figuráját az író elsősorban Erdei Ferencről mintázta, egy interjújából [26] pedig az is: a vitapartnert viszont magáról! A nyilatkozatból egyúttal az is kiviláglik: az idézetben ábrázolt attitűdöt nem Bibónak tulajdonítja. A regényrészletben azonban mégis Bibó műveiből - zsidókérdés-tanulmányából [27] , illetve a Molnár Sebestyénnek írt válasz [28] , a Borbándi-levél [29] , valamint a Huszár-interjú [30] vonatkozó részeiből - vett okfejtések hangzanak el. A különbség oka az, hogy Závada a könyvben végig nem egyes személyeket, hanem egyfajta "kórust" szólaltat meg. Tulajdonképpen azt mutatja be, hogyan olvassák Bibót egy bizonyos szubkultúrában, textusai milyen értelmet nyernek el egy adott kontextusban. Ezáltal pedig a mai közbeszéd részévé teszi Bibó akkori, közbeszédbeli recepciójának 2004-es befogadását.

Dohányos véleményével nem áll egyedül. Ismerünk olyan szövegeket, amelyekben Bibó mondandójának hasonló az akusztikája, mint Erdei alteregójáé az Egy fényképész utóéletében. Ki beszélteti Bibót Dohányos-módra? Az egyik markáns példa: Elek István.

Ha a rendszerváltás utáni Bibó-recepciót tekintjük, kevés szerzőnél találunk olyan erős Bibó-hatást, mint nála. Elek az egyik legelkötelezettebb bibóista, és ennek az elkötelezettségnek mindenekelőtt Bibónak a zsidókérdésről kifejtett nézetei képezik az alapját. Lássunk egy példát arra, hogyan olvas Elek Bibót.

"Miért nem nevezhető antiszemitának Németh László?" című cikkében az Ungváry Krisztiánnal vitatkozó Elek István Bibóra hivatkozik. Hosszasan idéz a Borbándi-levélből, majd így folytatja: "Ha Németh László igaztalannak tartotta a vádat, hogy rasszista, antiszemita volna, ha elképesztően méltánytalannak, gyalázatosnak azt a beállítást, amely ok-okozati összefüggést feltételezett az ő gondolatai és ˝ártatlanok vagonba rakása˝ között, ahogy az már a háború után is megfogalmazódott az akkori baloldali radikális, szociáldemokrata körökben, azt hiszem, ad némi magyarázatot arra, hogy miért nem olvashatni olyasféle bíráló visszatekintést, önkritikus elemzést Németh László tollából, amilyenre Bibó István vállalkozott." [31] Bibótól valóban ismerünk Némethre vonatkozóan más, hasonló megnyilatkozást: a Szalai Pálnak [32] írt levelet, de ezt is csak a - Elek Istvánhoz hasonló argumentációkkal élő - Molnár Gusztávnak [33] és az Arany Bálintnak [34] írt levéllel összevetve érdemes olvasni. Így kaphatunk csak teljes képet a Bibóban élő pedagógiai Erószról, amellyel mindenkihez a saját nyelvén igyekezett szólni, és a méltányosság szellemében mindenkinek "megadni a magáét". Tegyük hozzá: ő a rá jellemző szelídséggel és toleranciával [35] hirdette a szelídséget, toleranciát és az elfogulatlanságot [36] , és nem azzal a haraggal, amivel Elek. 

Míg Elek ebben az írásban Bibót Németh kapcsán, védőügyvédként szólítja perbe, a következő tanulmányban már egy olyan doktrína alapvetését adja, amely a Heti Válasz vezető publicistájának más cikkeiben is előfordul [37] . Itt most A zsidókérdés nyelvpolitikai erőtere című munkájára térek rá, amely az Antiszemiták és "előírásos filoszemiták" alcímet viseli [38] . A dolgozatban a szerző Bibónak az alcímben idézett, a zsidók és a nem zsidók közti dehumanizált tapasztalatok - és ennek következtében: a zsidókérdés - reális meglétére vonatkozó fejtegetését pontosan interpretálja, közben azonban megfeledkezik arról, hogy a zsidókérdés-tanulmány nemcsak ebből áll. Négy fejezet alkotja, és a Zsidók és antiszemiták című fejezetben is a zsidók és a nem zsidók egymásról szerzett kölcsönös tapasztalatai - amelyek elemzése során valóban szimmetriát érvényesít a szerző - csak az egyik, bár relatíve a legfontosabb komponensét alkotják az antiszemitizmusnak. A másik kettő: az előítéletek és a társadalomfejlődési zavarok, ahol már nem az uralommentes szimmetria, hanem az uralomellenes beszéd jellemzi Bibó dikcióját. A három komponens egymáshoz való viszonya pedig a háziasszonyról és a háztartási alkalmazottról - és nem pl. az "előírásos filoszemita" Est-lapok médiatúlsúlyáról - szóló példabeszédben jut kifejezésre, pedig a népi mozgalom egyik tagjához az utóbbi elvileg jobban illett volna.

Az uralommentesség és az uralomellenesség szempontjainak váltogatását ebben az esetben Bibónál hasonló szempontok vezérlik, mint Habermast a kommunikatív cselekvés teóriájának kidolgozása során, amint arra Szombati Kristóf hívja fel a figyelmet [39] . Természetesen Bibónál nem annyira a "társadalom pszichiátere" szerepkörének átvételéről van szó, hanem "egyszerűen" a jézusi szelídségről, amint azt Tamás Tibor éles szemmel észreveszi [40] .

A következő szöveg, amivel foglalkozni szeretnék: Csizmadia Ervin 2001-es könyve Makkai Jánosról, a 30-as évek radikális fajvédő politikusáról, a második zsidótörvény parlamenti előterjesztőjéről. Csizmadia morálisan elítéli Makkait, de egyúttal megpróbálja megérteni is, hogy miért jutott idáig. Olyan reformnemzedék képviselőjeként mutatja be, amely - és ebben a szerző egy 2003-as nyilatkozata szerint [41] hasonlít a Fideszhez - kulturális és szociális tőkebeli hátrányainak leküzdése végett egyfajta kiegyenlítést, szimmetriát keresett. Csizmadia szerint Makkai és Bibó szemlélete között időnként hasonlóságokat fedezhetünk fel, mint pl. az emberi méltóság kulcskategóriaként kezelésében [42] , "népi" dualizmus-, Bethlen- és rendiségkritikájukban [43] . Ami a zsidókérdést illeti, a könyv írója a különbségeket hangsúlyozza [44] , főleg ott, ahol Bibó a (Makkai által is képviselt) faji nacionalizmus tarthatatlanságát mutatja ki [45] .

Bibó felfogását Csizmadia így interpretálja: "Azt rögvest tisztáznunk kell, hogy a fajvédelemnek legalább két változata ismeretes. Bibó Istvánnak teljesen igaza van, amikor megkülönbözteti egymástól ˝a rosszhiszemű németbérenc fajvédelmet˝ és ˝a kétségen kívül őszintébb magyar fajvédelmet˝, mely a zsidó és a német térfoglalástól egyaránt menteni akarja az országot". [46] Másutt a szerző úgy foglalja össze a kérdésben elfoglalt bibói álláspontot, hogy az " - elismerve a magyarság nagyobb felelősségét a zsidótörvények meghozatalában, illetve az antiszemitizmus elterjedésében - a zsidóság kisebb felelősségével is foglalkozik. [47] Láthatjuk: Elek Bibója egyenlíteni akar, Csizmadiáé pedig becsületgólt rúg.

"Szimmetriakövetelés" [48] jelentkezik Borsi-Kálmán Béla Az izraeli-palesztin viszony az Egyesült Államok jelenlegi geostratégiai törekvéseinek fénytörésében című tanulmányában is, amelynek egyik, terjedelmes fejezete sajátos módon a következő címet viseli: Összegzés és kitekintés (javaslatok a magyar-magyar viszony rendezéséhez). [49] Bár az értekezés zavarba ejtően sok lábjegyzettel van ellátva, valójában esszé, amely leginkább a diplomaták által írt memorandumokra emlékeztet, szerzője pedig, aki sokáig valóban külügyi szolgálatot is teljesített, ebben a munkájában vérbeli ideológus. A kiindulópont itt is bibói, nevezetesen Bibó A nemzetközi államközösség bénultsága [50] című könyvének szemléletét próbálja adaptálni a közel-keleti helyzetre, de úgy, hogy közben összekapcsolja a népi-urbánus vitában való békéltetés kísérletével - mindezt avégett, hogy az erdélyi magyarok (a szerző is innen származik) sorsa jobbra fordulhasson. Az összefüggés, amely csak a tanulmány végén derül ki, a következő: a szerző egyik feltevése szerint az USA iraki beavatkozása bumeránghatást vált majd ki, az amerikai dominó utolsó kockájaként Izrael is ledől majd, és az ott élő zsidóknak menekülniük kell. Ha addigra Magyarországon a népi-urbánus ellentétet nemzeti konszenzus váltaná fel, akkor hazánk százezrével fogadhatná be a Szentföldről menekülő magyar származású zsidókat, amit a zsidóság védőhatalma, az Egyesült Államok remélhetőleg azzal jutalmazna, hogy az Erdély miatti magyar-román konfliktusban a magyar fél pártját fogná. Borsi-Kálmán és Bibó felfogása között az alapvető különbséget leginkább úgy szemléltethetjük, ha elolvassuk, mit írt Bibó Révai Andrásnak könyve céljáról: "Eléggé kinőttem a gyermeteg hazabeszélésből…Fontosnak tartom, hogy egy közép- és kelet-európai dolgokkal szemben éles szemű és éles fülű nyugati se érezhesse azt, hogy az egész nagyfenekű mű azzal a hátsó szándékkal íródott, hogy területi vitás kérdéseket könnyebben lehessen szőnyegre hozni, köztük persze a szerzőt érdeklőket is." [51]  

Van olyan precedens is, amikor a népi-urbánus vitában a Bibóra - közelebbről: az Elit és szociális érzéknek a tárgyilagosságról szóló passzusaira [52] - hivatkozás valódi elfogulatlanságot takar, mégpedig egy olyan szerzőtől: Bíró Bélától, aki nemcsak erdélyi származású, hanem jelenleg is Erdélyben él. Hogy ez miért fontos momentum, azt éppen ő maga világítja meg: "E tanulmány kérdéseinek egyikét-másikát csak azért tehetem fel, mert kisebbségi léthelyzetem némi védettséget biztosít a számomra. Egy magyar állampolgár ezeket a kérdéseket így együtt valószínűleg nem tehetné fel, csupán külön-külön, a szemben álló nyilvánosságok valamelyikében. Ami viszont könnyen mindkét nyilvánosságból kiszorítaná." [53]

 A probléma megfelelő feldolgozásához és a kreatív Bibó-adaptációhoz azonban nemcsak pártatlanság és pszichológiai érzék szükséges, hanem megfelelő elméleti keretek is. Ez a szándék vezérli Dénes Iván Zoltánt is, aki az aktuális nyelvpolitikai erőtér átalakítása helyett azokra a diskurzusokra koncentrál, amelyek szerinte a modern és így a mai közbeszédben meghatározók. Dénes a klasszikus dichotómiákat (haza - haladás, kuruc - labanc stb.) gondolja újra, így - Németh László kapcsán - a népi-urbánus ellentétet is, de azzal mélyíti az elemzést, hogy a politikai filozófia külföldi (Platón, Montesquieu, Arendt, Berlin), másrészt honi klasszikusai (a szabadság és a közösség ügyének összekötése kapcsán Bibó) megközelítéseit is bevonja az elemzésbe. [54]

A Bibó által felvállalt közvetítői küldetés azonban kudarcot vallott, és ennek ódiumát autentikus és inautentikus interpretátorainak is kénytelen-kelletlen viselniük kell. Nem azért, mert egy tolmács tolmácsolása csak túl közvetett üzeneteket eredményezhet, amelyek nemigen "jönnek át" a címzettekhez. Fordítva van: a közönségnek nagyon is egyértelmű, hogy a Bibó által használt adyendrés-szabódezsős-némethlászlós csoportnyelv melyik szubkultúrához, melyik törzshöz sorolja őt - amint azt Takáts József találóan megállapítja. [55] Sőt, találhatunk ennél erősebb magyarázatot is. Bibó pártatlan közvetítőként akart fellépni, miközben egy párt elkötelezett tagja volt - mediátor pedig csak abból válhat, aki nem tartozik egyik félhez sem [56] . Ezért nem sikerülhetett Bibó "megtérése" [57] , és az a kísérlete sem, amellyel megpróbált átbeszélni a frontvonalakon, pedig tényleg jézusi formátummal, és az angyalok hangján tette. Ezt az inkongruenciát se szimmetrikusan, se aszimmetrikusan, se uralommentesen, se uralomellenesen nem lehet feloldani. És ezért zümmögi Závada regényében a kórus azt, hogy Bibó az antiszemitákat éppúgy "tolerálta", ahogy a zsidókat is.

IRODALOM

Balog 1999: Balog Iván: Reitzer Béla személyiségének hatása Bibó Istvánra. In: Dénes (szerk.) 1999: 216-224.

Barcy - Szamos 2002: Barcy Magdolna - Szamos Erzsébet: "Mediare necesse est". A mediáció technikái és alkalmazása. Animula Kiadó, Budapest, 2002.

Balog 2004: Balog Iván: Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról. Argumentum Kiadó - Bibó István Szellemi Műhely, 2004.  

Bibó 1983: Bibó István megjegyzései az "Európai napló"-ról. In: Republikánus elmélkedések. Dialogues Européens, Párizs. (Magyar Füzetek, 12.) 150-155.

Bibó 1986: Bibó István: Válogatott tanulmányok I-III. Vál. és utószó Huszár Tibor. Szerk. és jegyzetek Vida István, Nagy Endre. A válogatásban és szerkesztésben közreműködött ifj. Bibó István. Magvető Kiadó, Budapest, 1986. 

Bibó 1990a: Bibó István: Válogatott tanulmányok IV. Vál. ifj. Bibó István és Huszár Tibor. Szerk. ifj. Bibó István. Magvető Kiadó, Budapest, 1990. 

Bibó 1990b: Bibó István: Különbség. S. a. r. Albert Tibor, Szöllősy Árpád, Kemény István. Bethlen Gábor Kiadó - Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Budapest, 1990.

Bibó 1994: Bibó István: Demokratikus Magyarország. Válogatás Bibó István munkáiból. Magvető Kiadó, Budapest, 1994.

Bibó-emlékkönyv 1991: Bibó-emlékkönyv I-II. Századvég - Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Budapest - Bern.

Bíró 2000: Bíró Béla: A gyűlölet terhe. Eszék, 1997-2000. Liget Könyvek, 2000.

Borsi-Kálmán 2002: Borsi-Kálmán Béla: Polgárosodott nemes vagy megnemesedett polgár? Írások a "nemesi polgárisodás" köréből. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002.

Borsi-Kálmán 2004: Borsi-Kálmán Béla: Kérdések és álkérdések. Gondolatok a csoportérdek-érvényesítés, a nemzeti önkép és a globális stratégiák összefüggéseiről. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.

Bozóki - Kalmár - Ripp (szerk.) 1999: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. Negyedik kötet. Szerkesztette: Bozóki András, Kalmár Melinda, Ripp Zoltán. Magvető Kiadó, Budapest, 1999.

Csepregi 2003: András Csepregi: Two Ways of Freedom. Christianity and Democracy in the Thought of István Bibó and Dietrich Bonhoeffer. Acta Theologica Lutherana Budapestinensia II. Budapest, 2003.

Csizmadia 2001: Csizmadia Ervin: Makkai János. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001.

Csizmadia 2004: Csizmadia Ervin: A Medgyessy-kormány és a bibói megegyezés kudarca. NOL, 2004. 12. 13.

Dénes 2003: Dénes Iván Zoltán: Szabadság és nemzet. Élet és Irodalom, 2003. X. 31. 12.

Dénes 2004: Dénes Iván Zoltán: Szabadságharcos nemzet - nemzetellenes szabadság? Ex Symposion, 2004/49. 71-79.

Dénes (szerk.) 1999: A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről. Szerkesztette: Dénes Iván Zoltán. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Dénes (szerk.) 2001: Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről. Szerkesztette: Dénes Iván Zoltán. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001.

Dénes - Takáts (szerk.) 1993: A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életművéről. Szerkesztette: Dénes Iván Zoltán - Takáts József. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1993.

Elek 1995: Elek István: Az elfogultságok kertjéből. Széphalom Könyvműhely, 1995.

Elek 1997: Elek István: Polgár és kora. Osiris Kiadó, 1997.

Elek 1999: Elek István: Bukás előtt, győzelem után. Kairosz Kiadó, 1999.

Elek 2002: Magyarnak lenni, MOST! Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2002.

Elek 2004: A korrobori ma. Későn kapcsoltunk? Heti Válasz, 2004. V. 6. 63.

Gal 2000: Susan Gal: Bartók Béla temetése: Európa-kép a magyar politikában. In: Szabó - Kiss - Boda (szerk.) 2000. 259-285.

Gerő 2004: Gerő András: Képzelt történelem. Eötvös Kiadó - PolgART Kiadó, 2004.

Giddens 1999: Anthony Giddens: A harmadik út: a szociáldemokrácia megújhodása. Agóra Marketing Kiadó, Budapest, 1999.

Göncz 1991: Göncz Árpád: Élet és szó - egy anyagból. In: Bibó-emlékkönyv II. 140-152.

Gyurgyák 2001: Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

Habermas 1981: Jürgen Habermas: Theorie des kommunikativen Handelns I - II. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1981.

Hanák 1994: Hanák Péter: Kinn vagyunk a zsákutcából. Magyar Lettre Internationale, 1994/12. 63-70.

Horváth 2001: Horváth Iván: A szimmetriakövetelés. 2000, 2001október. 3-13.

Huszár 1989: Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Kolonel Bt., Debrecen, 1989.

"Igazságos globalizációt!" 2001: "Igazságos globalizációt!" Szalai Erzsébettel Rádai Eszter beszélget. Élet és Irodalom, XLV. évf., [2001], 4. szám.

Jauss 1999: Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Kálmán C. 2001: Az értelmező közösségek elmélete. Szerkesztette: Kálmán C. György. Balassi Kiadó, Budapest, 2001.

"Kardal…"2004: "Kardal (Závada Pál író). Magyar Narancs, XVI. évf., 14. szám. 2004. X. 28.

Kelsen 1988: Hans Kelsen: Tiszta jogtan. Az ELTE Bibó István Szakkollégium kiadványa, Budapest, 1988.

Kenedi 1992: Kenedi János: A halál és a leányka. Századvég, Budapest, 1992.

Kenedi 2004: Kenedi János: Másodszor Bibó István sírjánál. Élet és Irodalom, 48. évf. [2004], 20. szám.

Koselleck 1997: Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997.

Lányi 1998: Lányi Kamilla: A bibói életpálya: egy magyar sors. BUKSZ, 1998/3. 247-261.

Nagy Endre 2001: Tettbeszéd. Bibó István 1935-ös "megtérése". In: Dénes (szerk.) 2001. 111-145. 

Németh G. 2000: Németh G. Béla: Hét folyóirat 1945-1950. Csokonai Kiadó, Debrecen, 2000.

"Ösztön és politika…" 2003: Ösztön és politika. Makkai János és a magyar reformjobboldal a két háború között. (Tamás Tibor interjúja Csizmadia Ervinnel.) NOL, 2003. IV. 3.

Papp Zsolt 1988: Papp Zsolt: Kormetszetek. Kossuth Kiadó, Budapest, 1988.

Radnóti 1991: Radnóti Sándor: A legitimáció keletkezése. In: Bibó-emlékkönyv I. 367-382.

Schiffer 2005: Schiffer András: A GATS és a demokratikus politika vége. http://www. indymedia.hu/cikk.shtml?x=20561. 2005. II. 22.

Szabó - Kiss - Boda (szerk.) 2000: Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Szerkesztette: Szabó Márton - Kiss Balázs - Boda Zsolt. Nemzeti Tankönyvkiadó, Universitas, Budapest, 2000.

Szalai 2000: Szalai Pál: Két vitairat. A bibótlanítás zsákutcája. Mozgó Világ, 2000. XI. 26. (26. évf., 11. szám).

Szelényi 1990: A Századvég körkérdése a népi-urbánus ellentétről. Szelényi Iván válasza. Századvég, 1990/2. 275-281.

Szombati 2003: Szombati Kristóf: Bibó István - Zsidók és antiszemiták. http://www.szochalo.hu/tudomany/temak/kisebbseg/index.html/rezumek. 2003-04-27.

Takáts 1995: Takáts József: A megfelelő ötvözet. Két írás Bibó kapcsán. Forrás, 1995/12. 76-87.

Tamás 2004: Tamás Tibor: Zsidókérdés - Bibó szellemében. http://www. tamastibor.blog.nol.hu. 2004. XII. 1. 

Tőkéczki 1999: Tőkéczki László: Történelem, eszmék, politika. Kairosz Kaidó, Budapest, 1999.

Ungváry 2000: Ungváry Krisztián: Gyötrő illúziók. Bibó és 1945 eseményei. Beszélő, 2000 január. 40-48.

Varga Csaba 1988: Varga Csaba: Bevezetés. In: Kelsen 1988. IX. - XIX.

Závada 2004: A fényképész utókora. Magvető Kiadó, Budapest, 2004.